Április 11. József Attila születésnapja, egyben a Költészet napja. Ezen a napon az emberek kis papírlapokon kiragasztják kedvenc verseiket a köztereken - hirdetőoszlopokra, táblákra ... ahová lehet és szabad. Ebben a rendkívüli helyzetben nyilván más gondolatok foglalkoztatják a verskedvelőket. Megtesszük ezt most mi, könyvtárosok, posztolunk kedvenc verseket a honlapunkon.

Radnóti Miklós

Nem tudhatom ...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Simon István

MIRZA

Ahogy első gazdája hívta,

mi is csak így becéztük: Mirza.

Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,

mit magával hozott a kiscsikó,

mikor egy tavaszi vásár után

udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány

csendült a szó nagyanya ajakán.

Sehogy se akart békülni vele,

aztán ráhagyta: ,,Egye a fene

ezt a bolondos, furcsa szót."

S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda

volt istállónkban külön otthona.

Nappal persze ficánkolt nagyon,

játszott a tyúkokkal az udvaron.

Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,

űzte a búgó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,

hát elkísérte a konyhába is.

Meglátta és kiáltott sikítva:

„Hej, de megijesztettél, te Mirza!"

S ráveregetve a kampós nyakra,

kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,

lányok között a csikó kísérte.

Kert alól, ha paprikát hozott,

mögötte Mirza ugrándozott

s selymes füvön, petrencék között,

így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon

ebédnél így szólt apám: eladom,

sok az adó, lassan a sírba visz,

és télire majd kell a csizma is.

Ült némán a megrémült család,

mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,

elvezették a kedves kiscsikót.

Áthajolva a pudvás kapufán,

nézte a távozót még nagyanyám,

és halkan suttogta, szepegte sírva,

mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza. 

K.G.

Ezzel a két  irodalmi gyöngyszemmel fejezzük be a Költészet napjának ünneplését.